Újrajátszott átkok

Hányszor gondolkodtunk már el azon, vajon miért történik velünk időről időre hasonló típusú - sokszor rossz - dolog? Hogy miért éppen egy bizonyos férfi- vagy nőtípushoz vonzódunk? Hogy ha egyszer megfogadtuk kamaszkorunkban, hogy sosem követjük el majd azokat a “hibákat”, amelyeket szüleink, miért utánozzuk őket mégis szinte tökéletesen házasságban, gyereknevelésben? F. Galló Béla pszichoteoretikus A bennünk kódolt jövő  megjelent könyvében ezekre a kérdésekre ad választ saját, és sok-sok ezer ember életsorsából leszűrt tapasztalatai alapján. Cikksorozatunk első részében arról kérdeztük a szerzőt, miért kezdte kutatni a generációról generációra ismétlődő viselkedéssorozatok, betegségek, életutak hátterét?

- Mi motiválta, hogy meg akarja ismerni, mi áll az életünkben felismert, vagy fel nem ismert ismétlődések hátterében? Miért vállalta ezt a rendkívül nehéz utat?

- Amikor annak idején megéreztem a késztetést, nem tudtam ám, hogy hová vezet ez az út! Én édesanyám 13. gyermeke voltam. Születésemnél csont-TBC-vel és rákkal diagnosztizálták őt, szülés után 39 és fél kg volt. Anyám egészségi állapota miatt hathetesen intézetbe kerültem, ahol rengeteg fájdalom, szenvedés, trauma ért. Az 50-es években tízből hét gyerek elpusztult az árvaházakban, csecsemőotthonokban. Ráadásul az intézetis gyerekek nem hiszik el, hogy szükség van rájuk, és tudatosan, vagy tudat alatt, de felteszik maguknak a kérdést: van-e joguk élni? Egy idő után rá akartam jönni hogy én miért nem haltam meg, hogy van-e létjogosultságom? Hogy véletlenül maradtam-e életben, vagy megküzdöttem érte? Akkor még azt hittem, vannak véletlenek... És ahogy ezt kutattam, egyre inkább kiderült számomra, hogy nagyon sok olyan tényező van egy ember életében, amely meghatározza, mi a dolga, mi a sorsa, minek a mentén alakul az élete. Hatodikban a fizikatanárom mesélt a relativitáselméletről, ami számomra sorsfordító volt. Azt gondoltam, ha Einstein ilyen nagy dolgot hagyott az emberiségre, nekem is le kell valamit tennem az asztalra, s ha már Einstein a fizikai világgal foglalkozott, én elhatároztam, hogy addig járom az utamat, amíg meg nem találom, mi az oka a szenvedés életben maradásának.

- Hogyan került ki az állami gondozásból?

- Amikor megfogalmazódott bennem, hogy mi a feladatom, elkezdtem küzdeni azért, hogy elhagyhassam az intézetet. Tizenöt és fél évesen hamisítottam egy levelet: édesanyám nevében írtam a gyámhatóságnak, hogy kikerüljek az állami gondozásból. Azt azért tudni kell rólam, hogy iszonyúan diszlexiás és diszgráfiás vagyok. Tehát a gyámhatóságnak egy hat osztályt végzett, intézetis gyerekként írtam kérvényt, a levél tömve volt helyesírási hibával, de azért bal kézzel írtam alá, nehogy észrevegyék, hogy nem anyám írta...És erre a levélre kiadtak. Hazamentem és feltettem anyámnak a kérdést, hogy miért kerültem be az intézetbe. Voltak pillanatok, hogy vádlás nélkül szóltam hozzá, és akkor néha elmondott dolgokat. Az intézetben rengeteget gondolkozik az ember…vagy elpusztul, legalábbis lelkileg. Sokat segített Villon: 16 évesen azt kántáltam, “Meg kell vizsgálnom, hogyan éltem. Mint írva áll Vegetiusnak, a bölcs rómainak művében, másképp megcsaljuk önmagunkat.” Aztán meghalt a kisfiam leukémiában, és azt én nagyon nehezen viseltem. Akkor iszonyúan pörlekedtem Istennel, és belevetettem magam abba, hogy megtudjam, mi a lelki háttere a leukémia kialakulásának. Amikor megértettem, az rettenetes volt. Ilyen események mentén alakult ki bennem a dolgok gyökerének megtalálására való törekvés.

- Mikor kezdte érezni, hogy összeállnak a kirakó darabjai?

- 1979-80 körül volt egy felismerésem, amikor rájöttem, hogy a sejteink mindenre emlékeznek. A spermiumnak és a petesejtnek is van memóriája. Aztán egy éjszaka, egészen pontosan 1985. december 29-én 23.15-kor a klinikai halál állapotába kerültem. Majdnem négy percig “lebegtem” a két lét között, és akkor, ott leesett a tantusz. Otthagytam az intézetet ahol dolgoztam, elmentem ácsnak, mert mindent át akartam gondolni, összerakni, és ezt csak olyan munka közben tudtam, ahol nincs rivalizálás, ahol nem kell vitatkozni molekulákról, sejtekről.

- És most jobb?

- Nem, most elkeserítő. Amióta megjelent a könyv, rettegek, mert rengeteg a még sokkal jobban tisztázandó kérdés, és minden szónak nagyon komoly súlya van. Ugyanakkor nagyon fontos az is, hogy egy adott kérdésre az emberiség megkapja a választ. Én úgy érzem, megbeszéltem Istennel, hogy ennyit elbírok, ennyit talán át tudok adni. A múlttól nem tudjuk magunkat megvédeni, egy mondat, egy szó, egy enzim, egy molekula elég ahhoz, hogy bevésődjön és ismétlődni kezdjen ugyanaz a helyzet. És nagyon nehéz rendet tenni. Ha én Martens-bakanccsal sípcsonton rúgok valakit, akinek ettől felszakad a bőre, eltörik a lába, az egy jól látható ok-okozati összefüggés. De a lelki sérüléseket nem akarjuk elfogadni, nem akarunk velük szembenézni. Rengeteg bennünk a félelem, a fájdalom, a bűntudat, a szégyen, a titkolózás. És vannak olyan traumák, amiken nem segít sem a műtét, sem a lelki szembesülés. Egy olyan mondat, hogy “Minek szültelek meg téged?” beleég a csontokba, a sejtekbe, és azt szinte lehetetlen onnan “kikaparni.”

- Könyvében abból indul ki, hogy mindannyian újra és újra létrehozzuk azokat a körülményeket, amelyek korábbi, traumatikus szempontból hasonló helyzeteket teremtenek. Pontosan mit jelent a traumaújrajátszási kényszer kifejezése?

- Mindannyiunkkal megtörtént már, hogy egymástól függetlennek tűnő eseményekben egy idő után sémát, logikát fedeztünk fel. Van, aki rendszeres időközönként megbetegszik, mások mindig ugyanolyan párkapcsolati problémákkal küzdenek, függetlenül attól, hányadik párjukkal vannak együtt. Régen, ezt átoknak nevezték, ma már inkább karmáról beszélnek. Pedig szó sincs arról, hogy a sors, vagy Isten rángat minket, mi pedig magatehetetlen bábuk vagyunk. Amikor a kórházban megkérdezik, volt-e szívroham, rák a családban, és elgondolkodunk, hogy mennyi ilyen eset történt hozzátartozóink körében, akkor nem arra kell következtetni, hogy fizikailag hajlamosak vagyunk adott betegségekre, hanem arra, hogy ugyanazok a viselkedéssorozatok, ugyanazok a reakciók generációról generációra ugyanazokat a testi tüneteket váltják ki.

- Mit nevezünk traumának és hogyan lesz belőle újrajátszási kényszer?

- Támadás esetén négyféle immunreakciót adhatunk: elmenekülünk, támadunk, elviselünk, vagy elhatárolódunk. Ha e négy reakció közül bármelyik hosszabb ideig tart, mint az evolúciósan indokolt lenne, akkor jön létre a trauma. A szervezetünkben ún. traumatikus lenyomat képződik, azaz rögzítjük, megjegyezzük a trauma időpontjában fennálló mentális állapotot, a hozzá kötődő gondolatokkal, érzésekkel, az adott pillanatban az összes ízzel, látvánnyal, formával, hanggal együtt. A trauma lehet öröklött, magzatkori, vagy társadalmi eredetű, de abban mindegyik megegyezik, hogy a legelső trauma, vagy más néven traumagyök időről időre meg fog ismétlődni, pontosabban: a szervezetünk meg fogja velünk ismételni a traumát. A megfigyelések alapján a traumák ismétlődésében matematikai szabályszerűségek érvényesülnek, így például, ha valakinek az első traumája két évesen történt, akkor utána hasonló helyzet fog kialakulni 4, 8, 16, 32, stb. évesen. Ha pedig magzati korban keletkezik trauma, mert például az anyuka sokáig fontolgatta az abortusz lehetőségét, akkor annyi évesen fog először jelentkezni hasonló helyzet, ahány hetes volt az illető az anyaméhben, amikor létéről elgondolkoztak.

- Mi a célja az újrajátszási törvénynek?

- Az, hogy másodszorra, harmadszorra, negyedszerre a korábbiaknál jobb immunválaszt adjunk. Minden emlékünk minden egyes sejtünkben rögzül, s ez az úgynevezett sejtmemória egész életünk során keresi az egy adott helyzetre adható jó megoldási lehetőségeket. Ez egy evolúciós, természeti törvény. Sajnos egyetlen trauma, például egy nemi erőszak öt-hét generáción keresztül nagyon komoly traumákat okozhat szexualitás terén. Megerőszakolják az üknagymamát és az eredmény az utódokban: terméketlenség, méhnyakrák, emlődaganat...rettenetes pusztítást tud végezni egy ilyen eset.

- Ha valaki szembesül a betegségének, boldogtalanságának, “sorsüldözöttségének” lelki hátterével, az gyógyulást eredményezhet?

- Mindent helyre lehet tenni, feltéve, ha fizikailag nem hatalmasodtak el még a tünetek, de elképesztően őszintének kell lennünk önmagunkkal. És ha megtaláltuk az okot, ott már van egy megkönnyebbülés, sokszor jön az érzés, hogy “ja, csak ennyi? ja, csak ezért?” Fel kell lazítani a sok lefojtott, szégyellt traumát, hogy bármikor előszökkenhessen az a mondat, emlék, ami meg tud menteni. Utána pedig egyre könnyebb lesz! És akkor a gyerekeinknek nem, vagy csak szelídebb formában adjuk tovább a traumákat. Ha beállsz a ringbe önmagadért, nagyon izgalmas és szép életed lehet, és nagy szabadságod!

- Mondana egy példát a traumaszelídítésre?

- Tizenhét éves korom után minden év augusztus 23. és 28. között komoly baleset ért. Megvágtam magam, üvegbe léptem, mindig tetanuszt kellett kapnom. Az oltás miatt azonban utána napokig lázas voltam, alig tudtam magamról. Aztán egyszer csak rádöbbentem, hogy annak idején mindig augusztus 23. és 28. között kellett visszamenni az intézetbe, és olyan jó lett volna valamit kitalálni, hogy ne kelljen visszamenni, ugyanakkor azért annyira nem volt jó otthon sem, hogy mégis ott maradjak...ennek a küzdelemnek a késleltetett reakciója volt, hogy mindig baleset ért. Amikor ez leesett, elkezdődött a traumaszelídülés. Pár év múlva augusztusban már megúsztam egy karcolással...

“Te vagy, akire egész életemben vártam!” “Lelki társak vagyunk!” “Rátaláltam lelkem másik felére!” “Mikor lesz már unokám?” “Kifutsz az időből, lányom!” “Inkább szülök neki egy gyereket, csak ne kelljen tovább otthon laknom.”Ismerős mondatok? F. Galló Béla pszichoteoretikus, pszichogenetikus cikksorozatunk második részében a párválasztásról, a predesztináltságról és az önismeret fontosságáról beszél.

- Párválasztásunkat is befolyásolják újrajátszási kényszereink? Olyan társat választunk, mint amilyenek a szüleink?

- “Civilizált” társadalmunkban nagyon sok a kényszerpárválasztás, ezért olyan nagy a válások száma. A társadalmak egy része akkor tekinti a tagjait hasznos, teljesértékű felnőtteknek, ha megnősültek, vagy férjhez mentek és a házaspárnak gyermeke született. Amikor az emberiség elkezdett hozzászokni a válásokhoz, nehéz volt megbirkózni az elvált asszony fogalmával. Mivel egy elvált nőt nagyon sok társadalom sokáig keményen elítélt, sok asszony inkább benne maradt a házaságban, ami megsokszorozta a traumák számát. És arról sem szabad megfeledkezni, hogy sok helyen a férfiaknak olyan jogokat biztosítottak -  és biztosítanak ma is - , amik a nőt alárendelt helyzetbe kényszerítik. Ezért rengeteg a családon belüli nemi erőszak.

- Gazdasági okok is befolyásolhatják a párválasztást?

- Nagyon sokszor előfordul, hogy valaki elképzeli a karrierjét, és mellé keres egy “pénztárcát”, vagyis egy gazdag embert. Aztán, amikor kiderül, hogy az anyagi jólét nem boldogít, és jön a krízis, elkezdenek pszichológushoz járni, de egyikük sem meri kimondani, hogy az egész kapcsolatot a pénz motiválta.  

- Mi állhat még a párválasztások hátterében?

- Sajnálat, félelem, önféltés, szorongás az egyedülléttől, engedelmeskedés a szülőknek...Rengeteg olyan nő van, aki csak azért szül gyereket, hogy ne legyen magányos. Ezeknek a nőknek a megszülető gyerekeik pedig tapasztalataim alapján felnőve hajlamosak lesznek a tüdőrákra. Egy azonban biztos: mindig be fogom vonzani az anyámat, vagy az apámat. Ha egyiket sem, akkor saját magamat választom: keresem az ugyanolyat, mint én, és a másikban is magamat imádom, vagy éppen utálom. Előfordulnak olyan esetek is, amikor például a férfi nem is a nőt választja, hanem annak szüleit, mivel nem kapott a saját szüleitől elég szeretetet, figyelmet, támogatást. Van most egy ilyen esetem: az após nemrég meghalt, a férj pedig már megy is kifelé a házasságból, hiszen eltávozott az az ember, aki miatt annak idején valójában megnősült. Sokszor úgy tűnik, épp szüleink ellenkezőjével találkozunk, de egy traumakarakter két vége ugyanarról szól. Van egy orosz regény, amiben az apa alkoholista, goromba és agresszív, a fia ugyanakkor nem iszik, szelíd, kedves. De pontosan ugyanolyan következetesen megszállott a szocializmus felépítését illetően, mint amilyen megszállott az apa az alkoholt illetően, és ugyanúgy szenved mellettük mindkettejük felesége. Sokan mondják: “az apám ivott, cigizett, nem sportolt, én meg nem iszom, nem cigarettázom, és nagyon sokat sportolok, mert egészségesen akarok élni.” De ennek a férfinak a felesége éppúgy rákban szenved otthon, mint az apjáé annak idején. Vagyis mindig ugyanazt választom, amivel újra játszhatom azt, amit otthon elszenvedtem, legfeljebb más szerepet veszek fel. A lényeg, hogy újra és újra lehetőséget kapok arra, hogy jobb immunválaszt adjak egy adott helyzetre, mint a korábbi alkalmakkor.

- Mi történik, ha már annyira sok trauma ért valakit, hogy a lelki szenvedés betegség formájában is megjelenik?

- Amikor már fizikai tüneteink vannak, onnantól a patológia, a betegség választ társat. Például behívok egy olyan embert az életembe, aki elviseli, hogy beteg vagyok, vagy folyamatosan lenéz az állapotom miatt, és ezáltal még mélyebbre mehetek a patológiában. És persze alig van, aki észreveszi az ismétlődést, hiszen itt a tudatalatti működik: “Anyám rákos volt, te rákra hajlamos vagy, elveszlek feleségül.”

- Ezek szerint olyan, hogy “lelki társ” nem is létezik?

- Időnként érezhetjük úgy, mintha megtaláltuk volna a másik felünket, akit mindig is kerestünk. Ilyenkor gyakran azonos - tudatalatti - traumáról van szó, például mindkét fél nem kívánt gyermek volt, akiknél egyaránt fontolgatták az abortuszt. Ez a magzati korban átélt közös “élmény” tudat alatt vonzódás formájában jelenhet meg egy férfi és egy nő között. Azonban amikor konfliktusra kerül sor, abban általában tettenérhető a félelem, a fájdalom és a szorongás, s ha nem tudatosul, mi valójában a veszekedés, feszültség gyökere, a két fél egymásra fog támadni úgy, ahogy annak idején - ha csak gondolatban is - rájuk támadtak magzati korban. Sokszor halljuk mostanában: a másik tükör a mi számunkra. Ez valóban így van: érdemes megnézni, mi zavar minket annyira a másikban, és hogy az a konkrét dolog hol jelenik meg saját személyiségünkben, s mennyire igyekszünk a másikra vetíteni saját sérüléseinkből eredő indítékainkat, amiket közben teljes erővel igyekszünk elfedni egy adott esetben éppen ellentétes viselkedéssel. Nem jó, ha mindig azt keressük a másikban, akibe annak idején beleszerettünk, hiszen a kapcsolatban lévő két ember mindig más és más újrajátszási fázisban van, attól függően, hogy épp hány éves. Aktiválódnak a szülők, vagy korábbi felmenők viselkedésmintái, ráadásul a 36 és 40 éves kor között megjelenik - ismétlődve - a születés traumája, hiszen ahányadik hétre születtünk, annyi évesen teremtjük újra születésünk körülményeit.

- Mi lenne a jó megoldás? Lehet jól választani?

- Nem hiszek abban, hogy “én boldoggá akarlak téged tenni”. Sokkal őszintébb azt mondani: “én örömet szeretnék szerezni magamnak, és erre te pont jó leszel.” Hogy hogyan működhet egy párkapcsolat? Most éppen van egy páciensem, egy várandós anyuka, aki hétről hétre jegyzetel, hogy a terhesség melyik hetében mit érzett, mit élt át, hogy majd odaadhassa a gyereknek, mire készüljün, mire számítson, hiszen ahány hetesen a magzat átél valamit, annyi évesen fogja ismételni az adott helyzetet, traumát. Nagyon komoly utódgondozó-képzésre lenne szükség, mert ha nincs meg az önismeret, az őszinteség és a tudatosság, az utódaink nem többek, mint szaporulatok. Ezeket meg kellene tanítani a szülőknek. De mielőtt szülők lesznek, minimum egy évet el kellene úgy tölteniük, hogy legyen rálátásuk egymás életére anélkül, hogy összeköltöznének. Ilyenkor zajlik a másik és önmagunk megfigyelése: vajon tudnánk-e együtt élni? Csakhogy egy ilyen folyamatba folyamatosan beleszól a félelem, a szégyen, a birtoklási vágy. Egy párválasztás csak akkor történhet szépen, ha rendelkezünk mindenféle érzéssel: irgalommal, könyörülettel, szerelemmel, szelídséggel, és akkor ne fogunk mindenfélét belefantáziálni sem a kapcsolatba, sem a másikba. Rendkívül fontos lenne tehát, hogy nagy-nagy őszinteséggel és önismerettel helyre tegyük dolgainkat, és merjünk szembenézni viselkedésünk, reakcióink valódi okaival, hiszen a traumaismétlés időpontjaiban csak így lehet kivédeni a rossz immunválaszt.

Csupán egy gondolat, egy fél mondat elég ahhoz, hogy az anyaméhben fejlődő magzat megérezze: nem várják őt ebben a világban. Vajon milyen traumákat él át egy baba édesanyja hasában? Erről kérdeztük F. Galló Béla pszichoteoretikust cikksorozatunk harmadik, befejező részében.

- Ismer olyan párt, akire azt mondja, nyugodtan vállalhatnak gyereket?

- Igen, láttam nagyon jó programozottságú embereket, akiknek gyönyörű utódai születtek. Az ilyen apákat és anyákat akarták annak idején a szüleik, támogató környezetben fogantak és nőttek fel, így az énerejük erős lett.

- Ha valakit nem akartak, akkor nem lehet “ideális” utóda?

- Akkor kizárt. Egy dolgot nagyon komolyan kell venni: egy párról pontosan lehet tudni, hogy utóduk lesz, vagy csak szaporulatuk. Mechanikus gyermekgyártásból ugyanis nem lesz utód. Sokan a szüleik újrajátszási kényszeréből adódóan szaporodnak. A ma élő emberek nagy részének az a legfőbb traumája, hogy nem várták őket, vagy a szüleikkel történt dolgok miatt szaporodással kapcsolatos szorongásuk alakult ki.

- Pontosan mi történik akkor, amikor egy nő megtudja, hogy várandós, és megijed?

- Már a riadalom karaktere meghatározza, milyen lesz a magzat életének kezdete. Nagyjából a hatodik-nyolcadik hét körül válik biztossá a várandósság. Elindul egy intenzív agyműködés: az anya végiggondolja, fel tudja-e nevelni, elég nagy-e a lakás, ahol laknak, stb. A riadalom lehet pozitív, és negatív is, és ez már eleve meghatározza a magzat jövőjét. Ha nem várják a babát, a várandósság 12. hetéig nagyon sokat számít, ki “támadja meg” a magzatot (szóban, gondolatban, stb.): az apa vagy az anya, mivel ettől függ a kialakuló patológia típusa. Ha az anya, akkor általában daganat, paranoid skizofrénia, hisztománság jelentkezik, hiszen menekülne, rejtőzködne a gyerek. Ha pedig az apa utasítja el a születendő gyereket, autizmus, epilepsziára való hajlam, szélsőséges esetben pedig akár értelmi fogyatékosság is megjelenhet. A megfigyelések azt mutatják, hogy a csecsemőhalálozási arány, az agykárosodás, a mentális retardáltság jóval gyakrabban fordul elő nemkívánt gyermekeknél. A 7. és 21. nap között alakul ki a magzat három csíralemeze, amelyből a szervek és szövetek kifejlődnek. Ez az időszak rendkívül fontos abból a szempontból, hogy az anyával mi történik, ugyanis bizonyos események, gondolatok, érzések meghatározható betegségeket generálnak a magzatban. Ha például az anyát fizikai, vagy mentális támadás éri, adrenalint kezd termelni, s mivel a magzat számára ez lesz a természetes közeg, születése után ezt próbálja majd megteremteni, vagyis könnyen adrenalin-, vagy indulatfüggővé válhat. Ha az anya, vagy bárki a környezetben akár csak elgondolkodik az abortuszon, a magzat megéli az élete elleni támadás traumáját és később azt fogja kérdezni, van-e joga élni egyáltalán? Azokban az esetekben, amikor a magzatot nem sikerül elvetetni az abortusz során, a gyermekben nagyon komoly skizofrén, pszichotikus, paranoid hajlam fejlődik ki.

- A spontán vetéléseknek is valamilyen trauma áll a hátterében?

- Amikor nem kívánt utódok próbálnak gyermeket nemzeni, gyakran végződik vetéléssel a terhesség. Ilyenkor a generációkon keresztül öröklődő abortuszkísérletek emléke aktiválódhat a magzat annyi idős korában, mint amikor az ő anyját, nagyanyját, stb. akarták elvetetni.

- Ezek alapján a mesterséges megtermékenyítés is traumatizáló egy magzat számára?

- Ha beavatkozunk az emberi biologikumba, az mindig traumákhoz vezet. Amikor a petesejteket és a hímivarsejteket kiemelik a természetes közegükből és manipulálják őket, miközben hiányzik a hívójel a szaporodásra, a spermiumok irányt vesztenek, hiszen nincs meg bennük a természetes szaporodási gesztus. A lombikgyerekek hipnózisban sokszor számolnak be szédülésről, fázásról, irányvesztésről. A mesterséges megtermékenyítésnél a magzat mindig emlékezni fog a pipettára, a sötétre, a fagyasztásra, az elhalt testvérekre. A bennük lévő információhalmaz sérült, így gyengül a pszichoszomatikus egységük is. A helyzetet tovább nehezíti a beavatkozáshoz szükséges kötelező hormonkezelés, amely a nő pszichogenetikai programjába is beavatkozik, márpedig az képezte a nő újrajátszási kényszerének alapját. Ennek következtében gyakran jelenik meg daganatosodás, hiszen a nőben biológiai és pszichológiai konfliktus alakul ki. A mesterségesen megtermékenyített anyák figyelmét erre fel is hívják a beavatkozás után a gyógyszerek “mellékhatására” hivatkozva. A valódi ok azonban a gyermekvállalással kapcsolatos sérelem, elutasítás: ha ennek a nőnek az anyja, vagy a nagyanyja nemkívánt gyermek volt.

- Milyen szabály szerint ismétli a magzat később a traumáit?

- Egy magzati hét egy születés utáni évnek felel meg. Ha például a magzatot a 15. héten éri trauma, akkor 15 évesen fogja az annak idején magzatként átélt helyzethez hasonló szituációt megteremteni, hogy jobb immunválaszt adhasson rá.  

- Mi van, ha egy babát nagyon várnak, de a kórházban születése után azonnal elviszik vizsgálatra, vagy inkubátorba teszik? Ilyenkor is ősbizalomvesztés van annak ellenére, hogy kilenc hónapig őszintén várták az érkezését?

- Ilyen esetben is megjelenik az anyavesztés, de legalább van hová visszatérni, hiszen a kilenc hónap harmonikus volt a baba számára. Terápiás céllal sok páciensemmel fényképeztettem le régebbi inkubátorokat, s a lenagyított fotó alá odaírattam velük, hogy “mama”. Az egyik hozzám járó anorexiás hölgynek nagyon rossz kapcsolata volt az anyjával. Miután az inkubátoros fotót elkezdte magánál hordani, négy és fél kilót hízott két hónap alatt és az édesanyjával is sokat javult a viszonya.

- Úgy érti, az inkubátor az anya?

- Pontosan. Amikor egy ilyen kisbaba megszületik, semmit nem tud a világról, és az első, amivel találkozik, az az inkubátor. Meleget ad, véd, biztonságot nyújt. A bevésődés, az imprinting során az agy ezt jegyzi meg.

- A baba születése után a legtöbb anya kizárólag a gyermekére tud figyelni. Milyen ez egy férfi számára?

- A szülés utáni első hat hónapban az anyák gyakorlatilag szimbiózisban élnek a gyerekükkel. Hatalmas vérveszteségük volt, repedtek, átvágták a gátjukat, megcsászározták őket, aranyerük van, kialvatlanok...ilyenkor az a legjobb a számukra, ha a párjuk békén hagyja őket. Egyébként éppen ezért a férfiak tesztoszteronszintje is csökken, de ezt persze nem lehet kimutatni, bevallani a világ felé, ez nem elég “férfias”. Azt is sokszor halljuk, hogy a férfiak néha irigyek a megszületett gyerekre. Pedig sokkal inkább arról van szó, hogy a férfiakban ilyenkor megidéződik a csecsemőemlék és ők is oda szeretnének bújni az “anyához”, hogy őket is simogassák, becézgessék.

- És ha nem jó az a csecsemőemlék?

- Ha rossz emlékeik vannak, akkor be akarják pótolni azt, amit nem kaptak meg.

- Hogyan várhatunk “helyesen” egy gyermeket?

- Abból lesz igazi szülő, aki tudatos az utódhagyást illetően, nincs benne kényszer. És még ha erősen traumatizált családról is van szó, léteznek olyan korrekciós pontok a várandósság során, amelyeket meglátva erős énerővel rendelkező gyermek születhet. A legfontosabb érték a gyermeknemzésben a szándéknélküliség, vagyis az az ártatlanság, amikor a gyermekfoganást tényleg az Isten vagy az élet ajándékának tekinti két egymást szerető ember.

- Ezek szerint, aki nem így áll hozzá a gyermekvállaláshoz, az ne is akarjon utódot?

- Sajnos a gyermekvállalás szent és sérthetetlen, annak valódi indítékát szigorúan tilos megkérdőjelezni, megkérdezni, pedig rengeteg hazugság tapad hozzá, de nem lehet őszintének lenni, mert mit szól a párom, a szomszéd, a szüleim, a társadalom. És elég annyi, ha az apa attól fél, hogy nem tőle van a gyerek, vagy az anyuka szülei, nagyszülei nem támogatják a terhességet, ha valódi ok az önvigasztalás, valakinek a büntetése, anyavesztés, vagy szeretethiány kompenzálása, félelem az egyedülléttől, az anyagi bizonytalanságtól és máris megjelenik a nőben a sértettség, a szorongás, ami identitászavarhoz vezethet a gyereknél. A magzatban rögzülő traumaélmények az élet meghatározott pontjain ismétlődni fognak. Ilyenkor lenne nagy szükség arra, hogy az anya őszintén elmondja, annak idején miket érzett, gondolt, hallott, tapasztalt, amíg a babát várta, de ez sajnos nagyon ritka.