Öröklődhetnek a szerzett tulajdonságok

 

Bármennyire meglepő, komolyan elő kell venni egy kétszáz éves elméletet, mely szerint az életünk során megszerzett tulajdonságok átörökíthetők utódainkra. Legalábbis a gének anyagához, a DNS-hez kapcsolódó különféle molekulák szintjén - derült ki egy nemzetközi vizsgálatból. Ezek a molekulák azonban igen fontosak a környezet, az öregedés és a különböző betegségekre való genetikai hajlamok kapcsolatrendszerében, és számos kutató szerint rövidesen az orvosi kutatások középpontjába kerülhetnek.

 

A Johns Hopkins Egyetem (Baltimore, Maryland) kutatóinak újabb eredményei megerősítik: a genetikai örökítőanyagunkhoz, azaz DNS-ünkhöz kapcsolódó különféle kémia csoportok mintázata változik az életkorral, s változások módja családon belül azonos, vagyis öröklődik. Ez a folyamat nem jár együtt a genetikai anyag megváltozásával, de a gének működése módosul az életünk folyamán hozzájuk kötődő molekulák közvetítésével, és ez adódhat tovább a következő generációnak. Az utóbbi években számos kutató feltételezi, hogy ez az úgynevezett epigenetikus folyamat magyarázhatja például a családon belüli, illetve az életkor előrehaladtával bizonyos betegségekre (például allergia, rák) mutatott megnövekedett fogékonyságot.

Az epigenetikus változások a jövőben az orvosi kutatások középpontjába kerülhetnek, mert hatásaikat a külső környezet, például az étrend határozza meg. Az epigenetikus folyamat elméletileg lehetővé teszi a Lamarck által még az 1800-as évek elején megfogalmazott, ám azóta többszörösen megcáfolt evolúciós elmélet megvalósulását, miszerint az élőlények egyedi életük során szerzett tulajdonságaikat továbbörökíthetik utódaiknak. Egyszerűen (ám kevéssé szakszerűen) úgy is fogalmazhatunk, hogy a génjeinknek van "emlékezete". Az elmélet szerint a nagyszüleink által szívott levegő és elfogyasztott étel évtizedekkel később közvetlen hatással lehet ránk, még akkor is, ha magunknak nincsenek hasonló élményeink.

Új bizonyíték a szerzett tulajdonságok öröklődésére

Az epigenetikus öröklődés molekuláris alapjait mostanra - az embert kivéve - egy sor élőlényben tanulmányozták. Az ideális epigenetikus mechanizmust az úgynevezett DNS-metilációs rendszer közelíti meg leginkább. Itt a DNS-hez metilcsoportok (-CH₃) kapcsolódnak, amelyek egy meghatározott mintázatot alkotnak. A változások kellő pontossággal és gyakorisággal át is öröklődnek egyik sejtről a másikra, sőt néha egyik szervezetről a másikra is (részletesen lásd korábbi cikkünkben).

A DNS metilációs szintje egyénenként eltérhet, és a túlzott vagy épp csökkent metiláció hozzájárulhat a súlyos betegségek kialakulásához. Előbbi esetben kikapcsolódhatnak, azaz működésképtelenné válhatnak gének, utóbbiban - a metiláció hiányával - adott gének aktiválódhatnak a nem megfelelő időben, vagy épp a nem megfelelő sejtekben.

Az elmúlt években több ezer tudományos közlemény és számtalan konferencia foglalkozott az epigenetikával. Az egyik legutóbbi fontos kutatási eredmény a Johns Hopkins Egyetem Orvosi Karának Epigenetikai Központját irányító Andrew Feinberg professzor vezette kutatócsoportjához kötődik. A kutatók önkéntesek genetikai örökítőanyagának metilációs mintázatát vizsgálták. Mivel az alapfeltevés szerint a környezeti hatások, illetve az öregedés hatására mennek végbe az epigenetikai változások, az egyéni metilációs mintázatnak módosulnia kell az évek folyamán. Ezért a tudósok először ugyanazokat az egyéneket vizsgálták meghatározott időközönként.

A nemzetközi együttműködéssel (AGES Reykjavik Study) indított kutatás során először 1991-ben, majd 2002-2005 között vettek DNS-mintát az önkéntesektől. Mindkét alkalommal megmérték a teljes DNS-metiláció szintjét a genetikai állományokban, és egyénenként összehasonlították azokat.

Az önkéntesek körülbelül harmadánál tapasztaltak változást a DNS metiláltsági szintjében: a mintavételek között eltelt idő alatt vagy nőtt, vagy csökkent a vizsgálatban részt vevők DNS-állományának metiláltsága. Ezzel bebizonyosodott, hogy az epigenetikus mintázat változik az életkorral.

A kutatócsoport a mintázatok átörökítését is vizsgálta: 2-3 generációs családok tagjaitól vettek DNS-t egy 16 évet átfedő időintervallumban, majd ez esetben is megmérték a teljes metiláltsági fokot. Hasonlóan az előző vizsgálatokhoz, itt is kimutatták a metilációs szint időbeli változását, ugyanakkor a változások iránya a családtagok között azonos irányúnak adódott: ha egy adott személy DNS-ének metiláltsági foka növekedett a vizsgálat ideje alatt, a családtagjaié is, illetve fordítva. A kutatók által közölt tanulmány szerint ezzel végérvényesen bebizonyosodott, hogy az epigenetikus változások öröklődnek.

Még nem tudni, mit jelent ez pontosan a betegségekre való fogékonyság öröklődésének szempontjából, de az mindenképpen bizonyos, hogy az epigenetika fontos kapocs a környezet, az öregedés és a különböző betegségekre való genetikai hajlam megjelenése között. Más szavakkal: ismét vitaponttá válhat a tudományos világban a Lamarck által életre hívott evolúciós elmélet, amelynek központjában a környezeti hatásokon keresztül szerzett tulajdonságok átörökítésének régen elvetett kérdése áll.

A tudósok eredményeiket Intra-individual Change Over Time in DNA Methylation With Familial Clustering címmel az American Medical Association nevű tudományos folyóiratban tették közzé.

Nagyszüleink életmódja ránk is hatással lehet

Az utóbbi években számos, a szerzett tulajdonságok öröklődésével kapcsolatos tanulmány látott napvilágot, ami felvetette annak lehetőségét, hogy nagyszüleink vagy szüleink életmódja és táplálkozási szokásai az utódok egészségi állapotát is befolyásolhatják. Svéd megfigyelésekből kiderült, hogy a nagyapa 12 és 15 éves kora közötti táplálkozása jelentősen befolyásolta az unoka keringési rendszeri és cukorbetegségben történő elhalálozásának valószínűségét. Minél nagyobb "fogyasztó" volt a nagyapa a kamaszkort megelőzően, annál hamarabb halt meg ezekben a betegségekben a fiú unoka, míg a nagymama esetében a lány unoka (a 2-es típusú cukorbetegség kockázata például négyszeresére nőtt az unokákban a normális rizikófaktorhoz képest). Egy másik vizsgálatban kimutatták, hogy a dohányzó anyák gyermekeinél a nemdohányzókhoz képest másfélszeres gyakorisággal fordul elő az asztma, ha pedig a nagymama dohányzott a terhessége alatt, akkor ez az arány 2,1-szeresére nő az unokánál (akkor is, ha az anya nem dohányzott).

Az utóbbi évszázadokban a technikai haladás következtében jelentősen nőtt a környezetre és az egészségünkre káros kémiai anyagok kibocsátásnak mértéke: köztudott, hogy nap mint nap mennyi mesterségesen előállított anyag kerülhet a szervezetünkbe - akaratunk ellenére is - a levegőből, a vízből vagy a különféle élelmiszerekből. Ha pedig valóban helytálló a feltevés, miszerint az ezek által okozott epigenetikus hatások továbbadódnak az utánunk következő generációknak, akkor feltehetően az említett betegségek további növekedésével kell számolnunk a következő évtizedekben.

Horváth Edina Gének és pszicho”gének”

Hogyan kapja meg a baba a szülők érzésit és traumáit?

A pszicho”gén” egy viszonylag új keletű szó, F. Galló Béla vezette be ezt a fogalmat.

Napjainkban lassan a biológia és a lélektan egymásra talál és összekapcsolódnak, maga a szó az érzelmek öröklődését jelenti. Ezt úgy tudjuk elképzelni, hogy az érzelmek bizonyos módosulásokat végeznek a DNS-ben, melyeket örökít az anya és az apa a gyermekének.

Eleinte elképzelhetetlennek tartottam, hogy az érzelmek öröklődhetnek a gyermekeink részére, de mióta ezzel a témával foglalkozom, teljesen egyértelmű számomra, hogy az anya érzelmei valóban nyomokat hagynak a magzat tudattalanjában és a fejlődését befolyásolják. Ha ránézek egy várandós nőre, aki épp a problémáiról beszél, vagy az érzéseiről, feszültségeiről, melyeket napi szinten átél, inkább az, az elképzelhetetlen számomra, hogy a baba ne érezné az érzéseit. Ott van bent a pocakjában, mégis mi „védené” meg a „világ” (az anya=világ) viszontagságaitól vagy örömeitől ami körül veszi őt.

A köldökzsinór biztosítja az összekötő kapcsot közöttük, habár a vérkeringés nem keveredik, de a hormonok, melyek a hangulatot befolyásolják (többek között), és az érzelmeket alakítják, a placentán át eljutnak a magzathoz és „átmossák” az ő szervezetét is.Ha a biológiai oldalt nézzük.

Ha pedig az érzelmit, akkor gondoljunk arra, hogy mit érzünk egy olyan ember társaságában, aki forrong a dühtől? Vagy levert és szomorú. Igazából ránézünk, és sugárzik róla minden, már akkor, amikor még meg sem szólalt. Az érzékelő képességeink, és a megérzéseink azonnal megmutatják számunkra, hogy a másik milyen hangulatban van. Érezzük. Sok esetben le is hangolódunk a másik szomorúsága vagy feszültése láttán. Sőt ha egy agresszív ember társaságában vagyunk, akkor mi magunk is feszültek leszünk.

Ha belegondolunk, hogy mi ezt látjuk és érezzük kívülről, akkor gondoljuk bele abba is, hogy ennek az embernek a pocakjában növekedő magzat mit érez? Ha kívülről mi azt látjuk, akkor ő belülről? Érdekes szerintem. Ő egy az egyben átérzi az érzelmeket, és nem tehet ellene semmit. Nem tud elmenni, vagy változtatni az anya hangulatán, csak elvisel. Átél. S ezek az érzelmek mind befolyással vannak arra, hogy a későbbi életében milyen megoldásokat választ adott szituációk megoldása kapcsán.

Milyen érzések öröklődnek?

Nézzük meg kicsit konkrétabban, hogy, melyek azok az érzések melyek nyomokat hagynak a magzat érzelmi világában, s hogy mi ennek az egésznek az értelme.

A szülők traumái, mint például fel nem dolgozott elhagyás, elhagyatottság érzés, abortusz, elveszített családtagok, be nem tejlesült párkapcsolatok, kihasznált emberek, kiközösített emberek a családban stb. többek között ezek azok a fel nem dolgozott érzelmek melyeket átörökítünk a gyermeknek, rögzülnek a szervezetében, majd a saját életében újra megéli ezeket az érzelmeket, sokszor ugyanolyan szituációkban, mint amiket mi is megéltünk.

Mi a trauma öröklődések lényege?

Ha nem dolgozzuk fel a fenti eseményeket, akkor a lelki traumák a DNS nagyárkában lévő fehérjékbe kódolva öröklődnek tovább gyermekeink részére. Minden traumalenyomat egy elváltozást jelent a DNS-ben, mely a fogantatással átkerül a magzat szervezetébe. Ezek az ő- majd a leszármazottai életében addig ismétlődnek ameddig valaki ki nem oldja, fel nem dolgozza, és meg nem találja a helyes választ a traumára. Ha a trauma feldolgozása megtörténik, akkor sejt szinten a DNS-ben is megváltozik a kód, és akkor már a helyes választ örökítjük tovább.

Azok a kellemetlen szituációk, amik megtörténnek, velünk a tanulni valónk miatt történnek meg. Alapvetően ezek okkal történnek, és a tanulásunk, előre haladásunk az értelme. Alapvetően a születésünknek is ez az értelme, emiatt jövünk. Tehát nem az a gond, hogy megtörténnek ezek a kellemetlen helyzetek, hanem az ha a feldolgozásuk nem történik meg.

Két okból gond ez. Az egyik az, hogy nem tanuljuk meg azt, amit meg kell, tehát kikerüljük, és az életünk is kellemetlenebb emiatt, a másik pedig az, hogy ez rögzül lelki és testi szempontból, majd tovább öröklődik a gyermekünknek.